A karate története

A karate-do egy indiai-kínai fejlődéstörténetű, okinawai eredetű pusztakezes harci művészet, amely feltehetően a XVII. század elején alakult ki a szigeten. Alapjául a kínai Shaolin-irány szolgált, bár egyesek sziámi hatást is feltételeznek. Az eredetileg Okinawa-Te-nek nevezett (okinawai kéz) pusztakezes módszert később már karate-jutsu (kínai kéz művészete) néven ismerték. Amikor a művészet japánba került, az okinawaiak nagy felháborodására nevét úgy változtatták meg, hogy a KARA szót más jellel írták le, ami az azonos ejtés ellenére nem kínait, hanem "üreset" jelentett. A karate-do elnevezés tehát japán, szó szerinti jelentése: "üres Kezek útja", ahol az "út" (Do) szellemi utat, spirituális ösvényt, életutat, életmódot, gondolkozásmódot jelöl

Három fő stílust különböztetünk meg, amelyek a városokról kaptáka nevüket, ahol kialakultak:
Naha-te (Shorei-ryu), legjelentősebb mestere Higaona: a dél-kínai harci stílusokhoz áll közel, erős, stabil pozíciók, alsó rúgások, hangos haslégzés, küzdő felek egymáshoz való közelsége jellemez, a mozgások lassabbak, félkör alakúak. Jellemző katái: Sanshin, Saifa.
Shuri-te (Shorin-ryu), legjelentősebb mestere Itosu: gyors, mozgékony, sok rúgás, kezdő felek távolabb helyezkednek el egymástól. Jellemző katái: Bassai, Kanku, Gankaku.
Tomari-te, legjelentősebb mestere Matsumura: majdnem megegyező a Shuri-teval, később össze is olvad a két iskola, hangsúlyos, talajközeli technikák. Jellemző katái: Sochin, Unsu.